Szebeni András fotográfus kiállítása

NÉZNI

Elhangzott 2013. április 30-án, Szebeni András fotográfus kiállításán az Ybl Palotában

Az írás nyomtatásban/online megjelent: Élet és Irodalom, 2013. 05. 10.

Szebeni András, fotó: Móricz Simon

Szebeni András, fotó: Móricz Simon

Nem rég, már nem először, Szebeni értetlenkedett, miután kijelentettem, hogy az, ami a fotográfiái láttán bennem, hogy úgy mondjam, keletkezik, nem fogalmazható meg szavakkal. Hogy mondhatsz ilyet, fakadt ki, te, az író, aki forgatókönyveket is írt!

    Ha nem is szégyelltem el magam, mindenesetre nagy igyekezetemben elvállaltam ezt a megnyitást.

Pedig a film, a mozgókép, az egymás után pergő képek, képsorok olyanok, mint a mondatok, ilyenkor a szavak terén játszi a könnyedség. Mondhatni. Legalábbis a Szebeni-féle fotográfiákhoz képest. Hiába is készült némelyikük eredetileg újságokba, magazinokba, nyilvánvalóan a festészettel, szobrászattal állnak a lehető legközelebbi rokonságban. Persze szobrokról, festményekről is lehet beszélni. Mint ahogy a Szebeni-fotográfiákról is. Magával Szebenivel kezdve. Elmondható, hogy kicsoda, taglalni lehet a munkásságát, kijelölve a helyét a fotóművészetben, azt az irányt, amelyet képvisel. Elmondható, hogy mikor, hol készültek a képek, milyen könyvekben jelentek már meg. Kik láthatók rajtuk, aztán például, hogy mik hevernek Faludy György költő ágyán, éjjeliszekrényén, és Albert Györgyi borospohara majdnem üres, ugyanakkor keresztbe teszi a lábát. Mi köze volt Cseh Tamásnak az indiánokhoz. Még Petri György testi pozíciója is történetté alakítható. Mikor hozzám följött, akkor is rögtön az ágyat kereste a szeme. Leült, rágyújtott, hanyatt feküdt, a könyökére támaszkodva. Hernádi Gyula, író szúrós, könyörtelen tekintetéről eszembe jut, hányszor tudatta a környezetével, hogy a „racionális redisztribúció” fogalmát ő találta ki, mégis a barátai lettek világhírűek, mert addig piszmogtak, míg könyvet írtak az ő gondolatából, Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz címmel. Látom magam előtt élete alkonyán a tévében: az egyik oldalon barátja, Gyurkovics Tibor költő, a másikon ő, középen egy Torgyán József nevű akkori, befolyásos pártelnök. Hernádi és Gyurkovics méltatja a pártelnök tudományos dolgozatát, annak legnagyobb megelégedésére. Polcz Alaine kuporog férje, Mészöly Miklós lábánál. Életük során nem szokatlan helyzet, igaz, a haláluk után pár évvel a házuk falára kitett márványtáblán a férjét túlélt, emlékiratokkal, szakácskönyvekkel és egyéb hasznos olvasmányokkal Mészölynél sokkal nagyobb közönségsikert aratott feleség neve szerepel elöl. Pillanatnyilag így jutott nyugvópontra egy több évtizedes küzdelem kettejük közt. Ez is történet, elmesélhetném. És aztán? Aztán következne a tulajdonképpeni feladat. Például szavakba önteni Pilinszky János hátának és a fatörzsnek a találkozását. Egyidejűleg a hajtincseire eső fényeket. Az erdei árnyékokat az arcán, kombinálva a költészetével valamint az emberrel, aki élt és meghalt. Minimum ennyit. És mindazt, ami erről nem az eszembe, hanem máshová jut.

    Anyám gyerekkorából két fénykép maradt fönn. Az egyiken csecsemőként az őt éppen nevelőszülőknek lepasszoló nagymamám karján ül egy rácalmási kertben, 1912 májusában. A másikon, tizennégy évvel később, hosszú, hátul összekötött hajjal áll, bő, vékony nyári ruhában, tenyerét egy fekete kutya két füle közé helyezve. Utóbbi csak következtetés, mert a kép bal oldalát hosszában levágták, így mindössze egy fekete fül, egy negyed kutyafej és egy darab láb üzeni az utókornak, hogy az illető kutyával anyám szoros kapcsolatot ápolt. Azért vágták le, mert anyám ekkor fölkerült Budapestre, és a már úgyis meglévő képet hasznosították, ez szolgált a személyi igazolványául. A körzeti orvos azt írta a hátuljára, hogy az, akit e fénykép ábrázol, Izsip Márta, rácalmási lakos. Név, pecsét, dátum. Fotónak látszó tárgy, a fotózást mint eszközt fölhasználó dokumentum, még hosszasan tudnék mesélni róla.

Egy Szebeni-térben megjelenő fotográfiával ellentétben.

A kilencéves kislányomról máris sokszorosan több fénykép készült, mint anyámról, apámról és rólam egész életünkben. Maga Juli lányom is kiváló digitális portrékat készít kinyújtott karral saját becses személyéről. Azonnal visszanézi az eredményt, töröl vagy megkegyelmez. Éppen ezért, amikor Szebeni nálunk járt, és többször lencsevégre kapta, a lányom nem értette, miért nem láthatja a fölvételeket azonnal. Szebeni nem mutatta meg.

Vár. Az ilyen kattintások csak bemérések, fölmérések, előtanulmányok, senkire se tartoznak, csak rá. Szebeni türelmesen, módszeresen vágja az utat magának a világ fényképdömpingének dzsungelében. Aztán ha sok-sok Szebeni-pillantást, mások számára észrevétlen megfigyelést, képzeletbeli fotográfia-víziót követően tényleg fölmerül a Szebeni-féle fotográfia mint végcél, elkezdődik a folyamat. A helyszín-szemrevételezések, a helyszínkeresések, vagy a helyszínteremtés, műterembe csábítás. Ilyenkor Szebeninek el kell érnie, hogy az illető maga is akarja azt, amit tőle akarnak, bár a magyarázat szinte csak ráutaló magatartás, az eszmecsere rövid. Már ekkor érződik, hogy közel vagyunk a szavak birodalmának határához.

Fölmerülhet a kérdés, hogy mit látunk. Hernádi Gyula puszta arc. A Noémi és Heléna olyan, mint egy terhes nő alakú billiárdgolyó magas szárú cipőben. Perczel Zita nyakláncot visel. Darvas Iván jellegzetes orrprofil, plusz selyemsál. Egyes esetekben viszont a Szebeni-koncentráció emblematikus tárgyi bemutatót eredményez. Tolldíszt, puskát, harci arcfestést, háttérként pesti konyhakőre merőleges vadnyugati posztert. Íróotthon belsőt, karosszéket, könyvtornyokat, mutatóujj és nagyujj közt tartott, füstölgő cigarettát. Vagy ugyanezt még csak szándék formájában: az egyik kézben cigarettásdoboz, a másikban öngyújtó. Ehhez jön még a mintás, a kereszt jelét idéző takaróval borított heverő valamint Petri szobájának enteriőrje. Faludy fémágya kórházi, kis türelemmel kisilabizálható a csukott és nyitott könyvek címe. Tehát idézetszerűen elénk tárul a sok évszázados festészet eszköztára. Csak amikor egy festményt veszünk szemügyre, nem fokozódik mániákussá az az illúziónk, hogy az adott pillanat ténylegesen és konkrétan volt a világban. Épp így, valamikor. Szebeni még rá is játszik az illúziónkra, technikailag minden részlet tiszta, valósághű, úgymond. Nemcsak Perczel Zita ráncos arca, hanem a Faludy BB-gyümölcslés doboza is. A megtörténtség, az egyetlen, megismételhetetlen valóság-pillanat érzésének kiváltása a kívánt hatás fontos alkotóeleme. Csakhogy az egészet Szebeni festette. Fénnyel. Fénnyel és árnyékkal. Talán ezért fekete-fehérek. Nyersanyagként használva olyan tereptárgyakat, mint színész, modell, író, költő, erdő, cigaretta, ágy, könyv, pohár teáscsésze stb. Nem is ő festette. Benne valaki, aki az adott pillanatban parancsot adott, hogy nyomjon meg egy gombot. Sőt, többször adott parancsot, de az eredmény gyakran nem megfelelő. Szebeni nem tudja eleve, mi a megfelelő, de utólag halálbiztosan fölismeri, hogy mi nem az. A számos majdnem ugyanolyan képből kiválasztja az egyet, a fotográfiát. És ezt se az eszével teszi.

Csoda, ha az így létrejött mű nem foglalható szavakba?

Csaplár Vilmos