Urbán Tamás, fotó: Urbán Ádám

Urbán Tamás, fotó: Urbán Ádám

Szatmárnémetiben született 1945. július 6-án. Debrecenben érettségizett 1964-ben, ezután szüleivel Budapestre költöztek. Mivel már gimnazista korában érdekelte a hang és a kép kapcsolata, ezért a Budapesti Műszaki Egyetemre jelentkezett hangmérnöknek, de számára túl sok volt az elméleti óra a gyakorlathoz képest, ezért tanulmányait nem fejezte be.

15 évesen már cikkei jelentek meg a Pajtás újságban és néhány fotója a Hajdú-Bihari Naplóban. A fővárosban a Magyar Ifjúság szerkesztőségébe járt be, itt Kotroczó István hatására – saját szavaival – „beleszerelmesedett” a fényképezésbe. 1969-ben felvették a Pest Megyei Hírlaphoz, majd az Ifjúsági Magazinnál helyezkedett el. Közben elvégezte a MÚOSZ Újságíró Iskola fotóriporter szakát Keleti Éva és Féner Tamás tanítványaként.

Húsz éven keresztül fiatalok között élt, dolgozott, ezért alkalma volt látni a 70-es évek elejének sokrétű ifjúsági problémáit: a téma a sajtóban addig alig jelenhetett meg. Diplomamunkáját az aszódi nevelőintézetben élő fiatalok életéről készítette; helyben be is mutatták a kiállítást, de nagyobb nyilvánosságot „politikai” okokból csak nagy küzdelmek után kaphatott.

1976-tól a Fiatal Fotóművészek Stúdiójának egyik alapítója és első titkára volt; a Stúdió első kiállítására is az aszódi képriportját vitte el.

A nyolcvanas években a magyarországi börtönökbenkészített felvételeket, szinte a rabok között élt, hogy elfogadtassa magát és megismerje az elítélteket. Itt ismerkedett meg a tetötől talpig tetovált Pillangóval (Deák Ferenc), akinek az életét évekig követte-figyelte-fotózta-segítette. Nagyívű fotósorozata egyedülálló, sikere is lett itthon és külföldön egyaránt.

1990-től Hamburgban dolgozott a Stern Magazinnak és más lapoknak. Akkori munkái közül kiemelkedő a „Sexwelle in der DDR” és a bolondos Trabantokról készült sorozata.

1992-ben, hazatérése után a Zsaru Magazinnál dolgozott, két évvel később pedig a Blikk bűnügyi riportere lett.

Alkotói módszeréről így vallott az egyik interjúban:

„Azokat az anyagaimat, amiket komolynak tartok, Nikon FM2-vel és egy 35 milliméteres objektívvel fényképeztem. Soha nem használtam vakut, sem nagyobb látószöget vagy teleobjektívet és nem nyúltam bele a képekbe.”

Évekig dolgozott együtt mentősökkel, életeket mentettek, emberekért küzdöttek Felvételeit először a SOTE épületében 1980-ban mutatták be Szimfónia az életért címmel, majd 1987-ben a „100 éves a magyar mentés” című tárlatot az ország több városában is bemutatták.

1989-es Ernst Múzeum-beli kiállítása A rácson túl címmel nagy sikert aratott.

Egyetlen albuma 1999-ben jelent meg az Intera Könyvek sorozatban Fotóriportok 1975-1995 címmel Gera Mihály szerkesztésében.

Balázs Béla-díjas (1985), WHO-nagydíjas (1987), a Magyar Fotóművészek Szövetségének Életmű díjával kitüntetett fotóriporter.

A társadalmi lét perifériájára szorult riportalanyait szociografikus pontossággal és empátiával örökítette meg; felvételei jóval túlmutatnak az egyszerű dokumentáláson: egész emberi élettörténetek jelennek meg a riportokban, kételyekkel, vágyakkal, örömökkel, távlattalansággal.

Közel tíz éve nem fotózik, gépét „átadta” fiának, Urbán Ádámnak. 2008-tól a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával és Soros-ösztöndíjasként a rendőrségi fotó történetét kutatja.

Néhány műve a Magyar Fotográfiai Múzeumban, a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárában, valamint a Körmendi-Csák 20. századi Magyar Fotográfiai Gyűjteményben is megtalálhatók.

FOTÓI A GYŰJTEMÉNYBEN